Építészként végeztem a gazdasági világválság legmélyebb bugyrainak kellős közepén, amikor sorra zárták be kapuikat az építészirodák, hírnévtől és mérettől függetlenül. Pályakezdőként két lehetőségem volt: vagy ingyen, vagy nem a szakmában dolgozom. Ingatlanközvetítői állásajánlatot kaptam, melyet elfogadtam és 2,5 évig vezettem egy frissen nyílt irodát, mely azóta is sikeresen működik. Közben beiratkoztam a jogi egyetemre, hogy végső esetre legyen egy másik felsőfokú végzettségem.

Az ingatlanközvetítői szakma országos díjjal jutalmazott szorgalmamért, a főnökeimnek ez sem volt elég. Spóroltam egy kis pénzt és felmondtam, hogy legyen időm átgondolni az életemet és közben összerakni egy építészeti témájú kiállítási anyagot. Fél év, és egy borzalmasan elsült elhelyezkedési próbálkozás után, döntöttem el, hogy vállalkozni fogok. A szüleim egész életükben vállalkozni szerettek volna, de nem mertek, viszont nagyon biztattak, hogy én merjek belevágni. Rettegtem. Egyedül, nőként a világgal szemben, vállalkozni, fix jövedelem nélkül.

Majd jött az ötlet, végezzük el az építész mesterképzést – azaz fejezzem be, amit elkezdtem -, így párhuzamosan jártam 2 egyetemre a frissen bejegyzett vállalkozásom teendői mellett, ahol ingatlanközvetítéssel kezdtem el foglalkozni. Életem egyik lesűrűbb másfél éve következett, a túlterheltséget a tetőfokára járattam, a cég szépen beindult, jöttek a bevételek, hétvégéim nem voltak. A mesterképzés 1,5 éve alatt talpra állt a gazdaság, az építőipar rohamos fellendülési pályára lépett, lediplomáztam és a családban belevágtunk 2 lakásfelújításba.

Ekkor döbbentem rá, hogy az évek során, szinte teljesen elfelejtettem, hogy miért is adtam építészetre a fejem: belsőépítész szerettem volna lenni, csak akkoriban ilyen képzés itthon nem volt. 2017 tavaszán elindítottam a CasaLinda Studiót, mellyel elküldtem azt az impulzust a világnak, hogy kész vagyok belsőépítészeti feladatokat vállalni. A feladatok sorra jöttek, egyre jobb és nagyobb megbízások, melyek azóta is szerencsére folyamatosan megtalálnak.

2018-ban pályáztam a Stílusrandevú lakberendezési pályázatán, ahol elképzelt enteriőrbe kellett különböző korú bútorokat és műtárgyakat vegyíteni – I. díjjal jutalmaztak, bitang jól esett. Választhattam nyereményt: vásárlási utalvány vagy tanfolyam. Naná, hogy tanulni mentem: bútor- és szőnyegbecsüs OKJ-t szereztem, így kiegészült a tudásom a bútortörténeti és faipari elemekkel.

Mára már egy több éve működő stúdiót vezetek; állandó és ideiglenes alkotótársakkal végezzük a mérnöki-művészi munkát, pályázunk, tervezünk, építkezünk – számos megépült munka és terv van már mögöttünk. A hétfő azóta a legszebb nap, csillapíthatatlan alkotóvágyam okán nem tervezek nyugdíjba vonulni és minden nap úgy fekszem és úgy ébredek, hogy minden szépségével és nehézségével együtt ez az a szakma, amire gyermekkorom óta készülök és amelyben úgy érzem, megérkeztem, jó helyen vagyok, ember vagyok.

Áthatja minden zsigeremet, szabadidőmben is rengeteget foglalkozom vele, mert érdekel, leköt, kihívásokat rejt, állandó tanulásra késztet és ugyanannyira lenyűgöz, mint gyermekkoromban, amikor csodálattal lapozgattam a külföldi lakberendezési magazinokat. Néha beszélgetek ismerősökkel, akik sikeresnek titulálnak, pedig én csak végzem a munkám. Ez lenne az? A munka ráébresztett, hogy a siker nem a visszaigazolásokban rejlik, hanem döntések sorozata, amellyel az életünket éljük.

A siker nem más, mint képesség arra, hogy tudatosan formáljam a jövőmet, ne mások határozzanak meg, hanem magam alakítsam az életemet. A siker az, hogy képes vagyok önálló döntéseket hozni, szembenézni a félelmeimmel, vállalni a felelősséget a hibáimért. A siker tehát nem más, mint egy döntés, ami olyan értékteremtő életet eredményez, amit jó élni, akárhogy is vélekednek róla a végén. Minden más csak hab a tortán.