
Sikertörténet leírása
Vannak olyan élettörténetek, amelyek árkon-bokron keresztül kanyarognak, mielőtt célba érnek. A mérföldköveiknek látszólag nem sok közük van egymáshoz, s mégis, valamikor egy fontos csomópontban találkoznak.
Dr. Schéder Veronika, főállású egyéni vállalkozó vagyok, az immár védjegyoltalom alatt álló Integratív Diszlexia-terápia című program alapítója. Életem eklektikus mérföldkövei pedig: klasszikus balett, gyors- és gépírás, díjugratás, nyelvészet, lovasterápia, meseterápia – ebből lett a „betűbalett”, egy innovatív módszer az olvasási problémákkal küzdő tanulók támogatásához. Eredményeimnek köszönhetően ma már nemcsak gyerekekkel dolgozom, hanem kollégáknak is továbbadom a tudásomat akkreditált pedagógus-továbbképzés formájában.
Mielőtt saját lábamra álltam volna, húsz évig dolgoztam a felsőoktatásban mint nyelvész, oktatói-kutatói beosztásban. Pszicholingvistaként a beszédészlelési részfolyamatok zavarainak vizsgálatával foglalkoztam. Egy kutató azonban csak kutat: kikutatja, kimutatja a problémákat, beszél és ír azokról. Számomra egy idő után ez nem volt kielégítő, megoldást is kerestem, a gyakorlatban. Elkezdtem tehát különböző terápiás irányokban képezni magam, így lettem előbb lovasterapeuta, végül a gyerekkori balett tagozatos gyökereimhez is visszakanyarodtam, s elvégeztem a táncoktató képzést klasszikus balett szakirányon. Saját módszerem kidolgozásához mindeközben egy komoly önismereti úton jutottam el. A meseterápiás tanulmányaim alatt döbbentem rá arra, hogy amint Dorothy, az Óz, a nagy varázsló meséjének főhőse is magán viselte piros cipellőit, csak épp fogalma sem volt róla, hogy azok varázserővel bírnak, ugyanígy nekem is van saját „varázslábbelim”: hiszen mindaz, amit eddigi életutam szerteágazó mérföldkövein keresztül megtanultam, itt van a „lábamban”, itt van a „balettcipőmben”, egyszerűen csak el kell kezdenem benne „táncolni” életem színpadán. Megtettem. Így hagytam ott az állami oktatást, és lettem magántanár.
Főállású vállalkozó nőnek lenni pedagógusként nem könnyű. De megéri. Én ilyen keretek között sokkal többet tudok adni a világnak, mint azelőtt. A betűbalettes foglalkozásaimon a klasszikus balett mozdulataival formázzuk meg a betűket, táncoljuk őket szavakká, mondatokká, méghozzá egy saját magam által írt mesés kerettörténetbe ágyazva – a gyerekek élvezik, ám a felszín alatt a beszédészlelési részfolyamataik komoly tréningje zajlik. Felső tagozatos kortól már a gépírástanári vénámmal dolgozom, speciális nyelvi feladattípusokkal segítve a folyóírás nehézségeivel küzdőket. A mindennapjaim arról szólnak, hogy az összes szakmai tudásomat szabadon kamatoztathatom, határtalan kreativitással, és mindezzel rengeteget tudok segíteni nagyon sok rászorulónak. Nemcsak mesebeli már a „hétmérföldes csizmám”, többé senki nem szorít kényelmetlen „cipőkbe” – van már saját „balettcipőm”.
Mit tanultál, és ennek hatására milyen változást?
2024-ben Bus István készített velem egy interjút a Nők Lapjába. Hozzá gyakorlatilag szájról szájra terjedve jutott el a hírem (elégedett szülői ajánláson keresztül). Nagyon sokan felkerestek azután, több pedagógus kollégám jelezte, hogy olvasta a cikket, és szeretné megtanulni a módszeremet. Azt tanultam meg az elmúlt évek alatt, hogy a kapcsolati hálónak sokkal fontosabb szerepe van, mint például egy extra funkciókkal felszerelt honlapnak.
Beláttam azt is, hogy jelen kell lenni különböző médiafelületeken. S hogy a hegy nem megy Mohamedhez 😉. A kamerák előtti szereplés azonban gyengém. A közönség viszont fogékony az audiovizuális tartalmakra, ezért egyre többet gyakorlom tudatosan a kisebb horderejű kamerás szerepléseket.
A jövőre nézve a legfontosabb szakmai célkitűzésem, hogy a tízujjas gépírás oktatását is egyre szélesebb körökhöz tudjam eljuttatni. Ennek útját pedig elsősorban – tapasztalataim alapján – a képzők képzésében látom.


















